Szüret az alföldi szőlőskertekben

Vidékünkön Szent Mihály nap (szeptember 29.) tájékán kezdődött a szőlőtermés betakarítása, ami általában társasmunka keretei között valósult meg, azaz a szőlőbirtokos és családja rokonok, szomszédok segítségéért folyamodott. Ezt később illett viszonozni, s elmenni mások szőlejébe szőlőt szedni. Ez a sajátos együttműködés napjainkban is bevett gyakorlatnak számít, nélküle sok szőlőtermesztő képtelen lenne betakarítani szőlőültetvényeiről a szőlőfürtöket. Nagyobb szőlőbirtokokon manapság már gyakori a gépi szüret kombájnok közreműködésével kiiktatva ezzel az emberi részvételt és a munkafolyamathoz szorosan kapcsolódó társadalmi gyakorlatot.

Csongrádi szüretelők

A kadarkát általában szeptember végén szedték, mivel hamarabb megérett, tömött fürtjei esős időben könnyen rothadásnak indulnak. A kövidinkát később, csak októberben szüretelték, ugyanis vastag héja jobban bírta az időjárás viszontagságait. A szüretelők általában favedrekbe vagy garabolyokba szedték a fürtöket. A sorok között csöbörösök jártak, akik a termést dongás faedényekbe gyűjtötték. A kb. 50 liter űrtartalmú csöbröt két ember vitte a vállán. A szüretelő eszközhöz egy csumiszoló is társult, mellyel összetörték a szőlőfürtöket. A termés a garabolyokból két fülű, nagy kosarakba is kerülhetett, amelyeket fülüknél fogva vagy a füleken átdugott rúd segítségével szállították a férfiak a lovaskocsihoz. A must elszűrése általában a szőlőkben történt, azaz a csöbörből a termés a szüretelő kádba került. A szőlő leve a dongás edény alá helyezett dézsába csordogált vagy borszűrő kassal meregették ki. A színlevet ezt követően a lovaskocsin elhelyezett hordókba öntötték. Némileg másképpen festett a szőlő feldolgozása olyan területeken, ahol tanyai gazdaságokhoz kapcsolódtak a szőlőültetvények. Ezekben az esetekben a leszedett termést a tanyaudvarra hordták, ahova már a munka megkezdését megelőzően előkészítették a szüretelő edényeket, kellékeket. Szüret közben a szép fürtökből az elsimított szőlőhártyára állani valót tettek félre, amit később szalmán vagy újságpapíron a padláson térítették szét.

Szentesi prés

A 19. század utolsó harmadáig a Duna–Tisza közén a mustnyerés két fő mozzanata a csumiszolás és a taposás volt, borsajtókat vagy sutukat csak a nagyobb szőlőgazdaságokban alkalmaztak. A Keleti Károly-féle szőlészeti statisztika adatai azt mutatják, hogy 1873-ban országosan 30 akó borra jutott egy szőlőprés, de ez az arány például Csongrád vármegyében sokkal kedvezőtlenebbnek mutatkozott, hiszen 464 akóra esett egy szerkezet. Később a helyzet valamelyest javult, ám a kisebb gazdaságok továbbra sem rendelkeztek borsajtóval. A 20. század elején a tanyai parasztgazdák közül egyre többen vásároltak maguknak hengeres, vasból készített középorsós szerkezeteket, amelyekkel bérpréselést is végezhettek, azaz valamennyi must fejében mások is használhatták a munkaeszközöket. A szőlőprésekhez hasonlóan a szőlődarálók is csak később, a két világháború között váltak elterjedtté.

A szüretelők számára a szőlősgazda és családja többszöri étkezést biztosított, kedveltnek számított a birkapaprikás, de kerülhetett az asztalra aprójószágból készített leves vagy kemencében sült kalács is. Amíg a férfiak bort, addig az asszonyok mustot ittak. Divatos volt a must és bor feles arányban történő fogyasztása.

A szüret gazdag terepet biztosított a különféle szokásoknak, hagyományoknak. Szeged környékén szokás volt minden tőkén egy fürtöt hagyni a késő ősszel a szőlőben munkájukat végző napszámosok számára. Csongrád-Bokroson csók járt annak a legénynek, aki a lányok után le nem szedett szőlőt talált. A szüreteket gyakran zárta le közös nótázás, amihez a zenei aláfestést zenész bandák biztosították.

Vissza